Egyenlítői övezet

2020.05.02

Az Egyenlítő mentén húzódó egyenlítői öv észak és dél felé körülbelül a 10. szélességi fokig terjed. A napsugarak delelési hajlásszöge itt 66,5 és 90 fok között váltakozik, az évi középhőmérséklet 25-27 °C. Az évi hőingadozás kicsi (2-3 °C), a napi hőingadozás sem nagy (8-12 °C). Az állandó forróság miatt itt keletkezik a passzát szélrendszer fölszálló ága. Az erős besugárzás következtében a hőmérséklet már délelőtt meghaladja a 25 °C-ot, s a gyorsan fölszálló levegőben megkezdődik a gomolyfelhők kialakulása, amelyekből kora délután szinte minden nap heves hőzivatarok hullnak. Helyenként néha egyetlen napon 1000 mm eső zúdul le (nálunk egy év alatt sem esik ennyi); a jégverés sem ritka. Az évi csapadék mennyisége az Egyenlítőtől távolodva 3000-4000 mm-ről 1500 mm-ig csökken; az öv északi és déli szegélyén 1-2 hónapos száraz időszak is előfordul. A csapadékhullásnak - a Nap évi kétszeri merőleges delelés-magasságának megfelelően - kettős csúcsértéke van. A magas hőmérséklet és a bő csapadék miatt a levegő páratartalma állandóan magas. A heves esőzések következtében az öv folyóhálózata sűrű, folyói bővizűek, vízjárásuk egyenletes.

A meleg és a nedvesség a kőzetpusztulási folyamatok közül a mállásnak kedvez. A hegylejtők vastag málladéktakarói időnként szinte erdőstül a folyóvölgyekbe csúsznak. A mállás, a lejtőket leöblítő csapadék és a folyóvizek a hegységeket széles, lapos hátú tönkökké alacsonyítják.

A mállástermékek talajjá alakulása gyors. Az egyenlítői öv jellemző talaja a podzolos vörös föld. Ennek A szintje vastag kilúgzási szint, vegyületeit - a vas- és alumínium-hidroxid kivételével - a csapadék mélyre mossa. A fönnmaradó fém hidroxidok adják a talaj téglavörös színét.

A magas hőmérséklet és páratartalom miatt a szerves anyagok korhadása során képződő humusz gyorsan tovább bomlik és kilúgozódik, így a talaj tápanyagtartalma csekély.

A magas hőmérséklet és a bő csapadék buja, örökzöld egyenlítői esőerdőket éltet . Az egyenlítői esőerdőkben felső, középső és alsó lombkoronaszint alakul ki.

Az esőerdő fafajainak jelentős része pálmaféle, pálmalevelű nyitvatermő (cikász) és pillangós virágú. A hármas lombkoronaszint miatt az aljnövényzetnek alig jut fény, a cserje- és gyepszint a lombkoronába költözött, ahol mint fán lakó (epifita) vagy kúszónövény (lián) él. Gyakoriak az élősködő, korhadék lakó és rovaremésztő fajok is.

Az egyenlítői őserdők állatvilágát főemlősök, papagájfélék, kígyók, gyíkok, hangyák, termeszek és nagy termetű ízeltlábú fajok jellemzik. Döntő részük a lombkoronában él.

Az erdőirtás

Minden évben egy kb. 200 ezer km2 nagyságú terület erdői esnek áldozatul az emberi tevékenységnek. A legveszélyeztetettebbek a trópusi esőerdők.

A műholdak adataiból feketén-fehéren kiderült, hogy a kiirtott erdők területe meghaladja az évi 200 ezer km2-t (korábban ezt az értéket alaposan alábecsülték). Ez több mint két magyarországnyi terület. A legnagyobb veszélyben a trópusi esőerdők vannak, de az erdőirtást alaposan megsínylik a mediterrán és tűlevelű erdők (tajga) is. A mediterráneumban már az ókor óta pusztítják az erdőket, ezért a Földközi-tenger vidékének legnagyobb részén ma már kopár mészkőhegységek virítanak. A tajgában - mind Észak-Amerikában, mind Szibériában - az évi fakitermelés meghaladja az utánpótlás mértékét.

Az erdőket tűzifáért, haszonfáért és új, megművelhető területekért, legelőkért pusztítjuk.

A periféria országainak ("fejlődő országok", "harmadik világ") szinte egyetlen energiaforrása a tűzifa, amelynek kitermelése a népesség növekedésével párhuzamosan növekszik. A haszonfák közül főleg az egzotikus trópusi keményfák iránt nagy a kereslet (mahagóni, ében, tik stb.), amelyekből például a japánok akármennyit megvesznek.

Az erdők pusztulásának következményei kihatnak az élővilágra, a víz körforgására, az éghajlatra és a talajra.

A fák kivágásával nem csak a növényzet pusztul; más élőlények millióinak is megsemmisül az élőhelye. Egész fajok tűnnek el úgy, hogy esetleg még tudomást sem szereztünk róluk. A trópusi esőerdők a Föld fajokban leggazdagabb területei, de mindjárt utánuk a tajga következik e tekintetben. Pusztulásukkal nagymértékben csökken a biológiai változatosság is.

Az erdők kiirtása felborítja a víz körforgását, a növényzet megsemmisülésével ugyanis csökken a párologtatás mértéke. Becslések szerint az Amazonas-medencében az esővíz kétharmad része a növényzet párologtatásából származik. Vagyis, ha elpusztul az erdő, a nedves területből száraz terület válhat. Az erdőirtás tehát elsivatagosodáshoz vezethet.

A fennmaradó csapadék viszont óriási károkat okoz. Növényborítás hiányában könnyedén lemossa a talajt a lejtőkről, a sík vidékeken pedig teljesen kimossa annak tápanyagtartalmát. Nő az árvízveszély és hatalmas földcsuszamlások következnek be, olykor egész településeket temetve maguk alá.

Az erdők kiirtásának sokkal jelentősebb következménye az, hogy felborulhat a légköri oxigén és szén-dioxid egyensúlya. Az erdők ugyanis jelentős mennyiségű szén-dioxidot kötnek le a légkörből, mert a növények ezt használják fel testük építéséhez. Ugyanakkor a fotoszintézis során oxigént bocsátanak ki. Ma még megjósolni sem tudjuk, hogy mindez hova vezethet, de még az is elképzelhető, hogy megbolydul a nagy földi légkörzés, amelynek korrigálása lehetetlen. Olyan erőkkel "játszunk", olyan szellemeket engedünk ki a palackból, amelyek nagyon könnyen "megtréfálhatnak" bennünket. Egy ilyen "tréfa" azonban végzetes lehet akár az egész élővilág számára.

Mit tehetünk az erdőirtással szemben? Sajnos, a legnagyobb fakitermelő országok többségének számára gazdasági szükségszerűség az erdők pusztítása, lévén sokszor a fa az egyetlen kiviteli cikkük. Az újratelepítéssel nem sokat törődnek, illetve nincs rá pénz. A jövő e tekintetben sem túl kecsegtető.